hun
kajak tök szánalmas vagyok. talán ma volt az a nap, amikor tényleg, úgy igazán rájöttem. eddig is tudtam, persze, de ennyire azért nem volt nyilvánvaló a helyzet. ma döbbentem rá, hogy még a szánalmasabbnál is szánalmasabb vagyok. egy két lábon járó szerencsétlenség. és még bűntudatom is van, mert a biosztanár miattam érezheti rosszul magát. na meg én is rosszul érzem magam. mindenhogy. nem akarok soha többet emberek közé menni.
igazából tudtam, hogy reggel ki se kéne nyitnom a szemem - már amúgy is nyitva volt. egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel. nem tudtam aludni. a plafont bámultam, és még csak fáradt sem voltam. nem éreztem semmit, csak valamiféle-fajta keserűséget, minden lélegzetvételemnél, minden pillanatban. nem tudom megmagyarázni. rosszul éreztem magam. ürességet éreztem. magányt. sokszor előfordul velem, hogy csak úgy derült égből villámcsapás szerűen elkezdem ezt a szorongató érzést érezni a gyomromban, a szívemben... s szorítja a torkomat untalan. még társaságban is ezt érzem. van egy ilyesféle idézet: "nem az a magány, mikor egyedül vagy, hanem mikor mindenki veled van, de mégsincs veled senki." körülbelül ilyennek írnám le. kellemetlen.
szóval hajnalban is rámtört ez az érzés. de ez sokkal rosszabb volt annál, amit eddig éreztem ezzel kapcsolatban. a magányhoz hozzácsapódott szánakozás, szomorúság... akkor döbbentem rá, hogy elvesztettem a hitemet. elvesztettem a hitemet magamban. sosem volt valami nagy önbizalmam, a magambavetett hitem pedig annál is kevesebb volt, de volt. volt, és elveszett. nem volt már többé.
tulajdonké.ppen éreztem már egy ideje, hogy elpárolgott a szervezetemből, mint a víz. és semmi nyomot nem hagyott magaután. mostmár aztán kereshetem. de akkor, reggel, úgy éreztem lesz talán annyi erőm, hogy végigcsináljam a napot. egy kicsit bíztam magamban. vagyis be akartam bizonyítani, hogy meg tudom csinálni, és túl élem azt a pár órát amit az iskolában kell eltöltenem, egy közösségben. bár nagyon nehezemre esett, rávettem magam.
eléggé letört voltam iskolába érkezésem pillanatában is. aztán benyomtam a dancing lasha tumbai-t verka sedurchka-tól, és tudtam végre nevetni. de nem sokáig...
az első óra halál unalmas volt. feküdtem a padon, hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek. és akkor olyan kiközösítettnek éreztem magam. bár talán pont én voltam aki ki akarta közösítettni magát... mindenesetre átnéztek rajtam. mint a levegőn. mintha ott se lennék. persze, én vagyok az önző majom. de tényleg átnéztek rajtam!
akkor már a sírás kerülgetett, és tudtam, nem leszek ké.pes betartani a magamnak tett ígéretem, miszerint erős leszek és megpróbálok rendesen viselkedni és túlélni a napot. de nem sikerült. második órán jött a tarkónlövés - hülyét csináltam magamból mindenki előtt. ne részletezzük. úgy éreztem, mindenki rajtam nevet, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben. hát lehet ennél szánalmasabb egy ember, mint én? aligha. még annál a fogyatékos márknál is szerencsétlenebb vagyok, aki egy hónap leforgása alatt kitörte a fogát meg eltörte a lábát. én még annál is rosszabb vagyok.
na jó, inkább nem írok regényt arról, hogy mi mindenért vagyok én szánalmas. egy selejt. gondolom sejtitek.
nem szeretnék az elkövetkező két hétben iskolába menni - nem akarok elmenni a ballagásomra, nem akarok bemenni a kiské.pzőbe, nem akarok embereket látni. nem, most egy ideig biztosan nem. még össze kell szednem magam. nagyon anti-szoc vagyok?
mindegy, már az sem számít. inkább nyelne el a föld. vagy nemtudom... de legyen fájdalommentes. több fizikai és szellemi fájdalmat már nem hiszem hogy ké.pes lennék befogadni...

és itt van a nagy kérdés: mi a fenének fárasztalak benneteket ilyenekkel?
bennetek megbízom. rátok számíthatok. örülök, hogy elmondhattam. ezért nincs rajz, és ezért vagyok inaktív is. de azért szeretnék visszatérni a rendes kerékvágásba...
talán.
egyszer.